10. rész - Harry

Sziasztok!..újból xd Nos, a mi agyhalott írónknak egy szőrszálnyi ötlete sincs, ezért engem bízott meg erre a feladatra.. Jólesne egy kis olvasói kritika, szóval akinek van egy kis törpnyi ideje írjon egy kommentet!c: köszönöm!u.i.: bocsánat hogy későn jött...Ölel, Nusi.:3 

Sosem gondoltam, hogy egyszer majd meg kell ölnöm valakit. Főképp nem azt, hogy pont a nővéremet. Azt sem tudom, hogy hogyan keveredtem bele én ebbe az egészbe. Vadászok, vámpírok, még a vérfarkasokat is kinézem jövőből. Egy gödröt ástunk a hátsó kerti kis sírban. Itt aztán minden volt. Tudjátok, máig sem derült ki egyesek miben halt meg, például William Shakespare. Azt hiszem, csak néhány ember számára nem tiszta: a holttestük itt van elásva. Nem valami kis takaros hely. Elég szűkösen vannak elhelyezve. Köröbelül 1x1,5 méteres egy sír. Nem, nem is sír, hanem föld alatt kialakított valami. Egy-egy kőre nevük ráírva, s hogy meddig éltek, miért ölték meg. ,,Leila Morgan: 1993 Augusztus 14 - 2013 október 26. Küldetés.'' 
Új otthonom a Vadászok kuckója. Kiderült, hogy a föld alatt van. Így csak akkor esik be az eső, vagy monjam inkább folyik, mikor mi azt szeretnénk. Még mindig nem értem hogyan, de bejut a fény. Mindenkinek van házikója. Nem betonból, nem fából. Gyökérből. Nagyon biztonságos. Állítólag nem ismeri senki ezt az átjárót, így nincsenek váratlan vendégek. Aki bejön, úgymond örökre bent marad. Csak felügyelet mellett távozhatunk, vagy engedéllyel. Itt nincs olyan, hogy jajj, most el kell mennem a boltba új ruhákért.. Mondjuk ebbe az is közbeszól hogy egyen öltözékek vannak.
Fürdéstől felfrissülve dőltem be az ágyamra. Érdekes lesz ez az élet, mindenféle technikai dolgok nélkül. Nagyon bio ez a hely...csoda hogy egy puha fetrengőt hoztak be ide. A vizet is úgy kell kivonni a fából.. Vagy pedig földi forrásból kell szerezni.
Szememet lehunytam, alvásra kész. Félek nővérem szellemétől. Lehet üldözni fog míg meg nem halok...Ami elég hosszú idő. De az is lehet hogy nem tudja, miszerint Én öltem meg. Nem akarok erre gondolni. Inkább számolom az aranyos bárányokat. Egy kettő, három... és az álom manók elvittek országukba.

*

Egy gyönyörű helyen voltam. Problémák, vámpírok nélkül. A testvérem és én, kicsiként játszottunk a tengerparti homokban. Láttam magamat, ahogy elkezdtem sírni. Hirtelen hangulatváltozásomban Lexa csak ült. Aztán felállt, elment. Azt hiszem, a szüleinkért. Akik nincsenek...Tehát nem tudom miért. Ott hagyott volna? Évek után, visszajött. Úgy néztünk ki mindketten mint ebben az évben. Én talán izmosabb, sebesültebb lehettem. Lex lehajolt, letörölte a könnyeimet. Aztán megütött. A nagy erő leterített a földre. Orcám megsebesült. Hiába, csak kívülről láttam a történteket, én is véreztem. Lexa épp rúgott volna meg, mikor egy medve megmentett. Puha bundája csillogott a holdfényben. S bár nem láthattam arcát, még is sugárzott belőle a szeretet. Két lábra állt, majd Lexinek dőlt.

*

A valóságba két erős kar hurcolása ébresztett föl. Meg kérdéztem tőle hogy ,,Mivan már?'' de egy kendő miatt csak hümmögés hallatszódott. Ebből lekövetkeztettem azt amit kellett: elraboltak. De ki? Mégis hogyan jutott be? Mire használ fel? Csak meg akar ölni?
- Ne légy butus. Téged akarlak. - beszélt. Mély, reszelős hangja volt. Nagyon ismerősnek tűnt, de nem jöttem rá ki az. De annyit tudtam hogy: ismer.

Egy kisebb házhoz értünk. Ám néha a látszatt csalóka, mert ennek is nagy része a mélyben van. Leginkább a börtönre emlékeztet. Sokkal hátborzongatóbb mint amilyen a filmekben. Érzem, az itteni emberek lelkét mik szabadon járkálnak fel-alá. Itt haltak meg. Nem igazán értettem mit susmorognak de félelmet keltő volt. Lehet később én is csatlakozni fogok hozzájuk.
- Maradj ott! És ne mozdulj míg meg nem engedem. - dobott be tömlőcömbe újdonsült ellenségem.
Még mindig nem világos ki Ő, s miért akar megölni. Esetleg Alexandra fiúja? Nem. Tutira nem. Az is lehet, hogy csak egy kaland lennék... De ezt nem lehetett volna ott és most elintézni? Csatlósaként akar? Ötletem sincs. Végülis elég egyértelmű: engem akar.
Kezem, lábam bekötve. Ajkaim előtt egy durva felületű rongy. Felálltam. A jobb csuklóm most különösen fájt. Teljesen kiment a fejemből hogy elvant törve. Talán már hozzászoktam az érzéshez. Biztos. A kilincshez siettem, ugyanis az éles eszköz. Tenyereim ugyan közel vannak egymáshoz, de a remény hal meg utoljára. A zsinórt a téglatest alakú fémre helyeztem, s a sarkán vágni kezdtem a kötőszert. Közben engem is megsebísetett, sőt, szinte már ömlött a vér belőlem. Alattam hatalmas vértócsa,a szálkás darabka rajtam itt-ott pirosba borult. Még a felénél sem járhattam, de a zár kattant. Tudtam ki az. Nem a félelemtől, hanem vérvesztéstől lecsuktam szemhéjamat, ezzel is könnyíteni őket. Az ajtó kinyílt, az egyensúlyomnak vége. A földre borultam.

9. rész - Egy új barát, minusz egy nővér.

Mint ahogy látjátok most én jöttem egy résszel, mivel drágalátos Annácskáknak nem jött semmi ihlete :D Nemhúzom tovább már bele is kezdek.
Ölel, Nusi.:3

Tehát ez a vadászat. Vagy vágjunk a közepébe: íjászat. Számomra ez egy rossz vicc...Oké, lehet hogy hiperaktív vagyok, és logika is szorult belém, na de azért a nyilakkak nem bánok valami jól. Mert ugye, mint ahogy kiderült ezekkel harcolunk. Meg forgó csillagokkal, de ez számomra lényegtelen, mert még nem értem el azt a rangot, ahol azokkal lövöldözök. Nos, én még kiképzésen vagyok. A rettegett céltábla felé szeretnén lőni az eszközt, de hát ha nem kedvel..?
- Magasabbra a vállat! - parancsolt a helyettes. Elég kemény.
- Azonnal, Zoé úrnőm - igen, ez a neve. Ő az a lány, aki a börtönből kihozott. Az alacsony, fekete hajú. A bőre csillogott.  Fehérebb volt mint az átlag embereké. Nem tudom mitől. Ez különbeztetett meg minket vadászokat, a más lényektől. Hasonlítottunk egy kicsit a vámpírokra. Csak mi a sötétben is fénylettünk. Ez egy kis hátrány volt az esti zsákmány elytésben..
Zoé tanácsát megfogadva igazítottam karjaimon. Tény és való, hogy így már nem kellett teljes erőből húznom a nyilat. Azonban a célzásom még mindig béna.
- Állj oldalra.
- Tessék? - fordítottam a fejem a hang irányába. Ő is egy tanonc volt. Rövid, fakó szőke haja, kleopátra frizurában pompázott. Szépen kiemelte modell arcát. Szeme gesztenyebarnában csillogott, de az is lehet tévedek és fekete az írisze.
- Fordulj oldalra - ismételte. - Ne szemből csináld. Úgy nehéz. Egy kicsit emeld fel az orrát. De tényleg csak picit. Na meg aztán egy aprányit döntsd balra. Most sikerülni fog - fejezte be. Örültem tanácsának, ugyanis 'kapitányom' nemigen adott tippeket. - Lábakat tepreszbe!
Tehát, ahogy elmagyarázta úgy tettem. Kihúz...és lő! Baszki, lehet messzire ment - húztam el a számat a gondolattól. Na jó, biztos hogy túl ment a határon..
- Ne annyira erősen.
Oké. Próbáljuk meg. Kihúz... és lő! Eltalaláltam! Eléggé a szélét, de van ilyen.. Legalább sikerült.
- Köszi - mosolyogtam szégyenlősen. Fura, hogy ilyen alapvető dolgokra - mint pl. a terpeszbe állás, - nem jöttem rá.
- Ismételd meg még háromszor, aztán jöhet élesben - közölte zord hangon a helyettes. - Noel!
- Igen, úrnőm? - fordult hátra kecsesen a segítőm. Most már tudom a nevét is: Noel.
- Ma ezzel a lánnyal mész. Pontban 6-kor. Addigra már sötét lesz. Csak gyakorlás - Noel bólintott.

Az éj fátyla már betakarta az eget, s rajta millió csillag tündökölt. Sajnos, még nem nagyon láttam ezeket a fényeket, mert a városi égők befedték.
Én, és legújabb barátnőm útnak eredtünk. Nem, nem az utakon. A fákon. Mezitláb. Hogy senkise halljon. Íjak a hátunkon. Valami után kutatunk, de nem tudom mi is az. Talán egy őz? Egy disznó? Valami medveféle? Őszintén, fogalmam sincs. Én a csillogást követem Noelből fakadva, amitől beleilleszkedik az égbe. És én? Csak néhány fénypont keletkezik meg, majd eltűnik rajtam. Ismét rejtélyesen.
Noel megállt. Talált valamit.
- Leila. Azt lődd le. - mutatott egy lányra. Haldoklóban volt, könnyű prédának tűnt. Azonban mégis csak megmenteni szerettem volna.
- Nem azt hanem Őt. Nem ugyanaz.
- Tökmindegy. Azt kötelezte rám a főnök hogyha az első élő valami megvan, ölnünk kell.
- És ha azt mondom nem?
- Akkor ölnöm kell. Téged.
Kezemet szám elé kaptam ilyedtemben. Ez mi? Meglátunk valakit és punktum, meghalsz? Szemétség. Vagy én, vagy Ő.
- Rendben - be adtam a derekam. Miért? Mert nem lesz bűnérzetem ha meggyilkolok egy ismeretlent. Ez így nem szép...Inább, le kényszerítem csukni a szemét. Már is jobban hangzik, nem igaz?
- Akkor hajrá - ült le törökülésben egy vastagabb ágon. Egyedül is csináljam? Hát kösz. 
Egy nyilat húztam ki nagyobb táskámból, majd az íjat, ami eddig csak pihent bal kezemben, felemeltem. Azóta a pár óra alatt megtanultam célozni. Úgy minden szemszögből. A fejét céloztam meg. Lőttem. Eltaláltam, orcájánál. A hirtelen jött gyorsaságtól a feje ellökődött. Az ujjait mozgatta.
- Noel, ez még él - suttogtam, hogy még a fa levelei se hallják meg.
- Tudom - felállt, ezzel egy szintbe lett velem. - Ez egy vámpír. A szívét célozd - bolíntottam. Nem értem, hogyan tudnánk megölni, hisz' csak törrel lehet. Vagy tévednék?
Noel valahogy a szembe lévő fára keveredett. Két oldalról támadjuk Őt. A barátnőm lőtt rá egyet. Aztán megint, és megint. Nem hatott, ugyanis nem ott találta el ahol kéne. A lány felállt. Szőke haja vállára omlott. Kócós volt, de mégis tökéletesen állt rajta. Még mindig nem értem miért kell egy ártatlant megkéselni.
Noel egy nyilat dobott a fámra, ezzel felébresztve agymenetemből. Én is lenyilaztam párszor a lányt. A szívét is eltaláltam, azzal meg is halt. Mindketten leerszkedtünk a magas növényekről, majd vonszolni kezdtük. Az uraság kívánsága miatt.

- Crystal, felség - hajoltunk meg zsákmányunkkal a kezünkben Noellel. - A fogoly - állt fel a vadásztársam mondókája közben. Én is ezt tettem volna ha nem pillantom meg a lány arcát. A nővérem volt az. Megöltem, a nővérem. A testvérem... Egy gyilkos vagyok.